Visszapillantás a Belle Époque Párizsába. Az óra délidőt üt, és a varrodákból elegáns, siető fiatal nők hada bukkan elő, a szélben lobogó, fújt hajjal, hónuk alatt ebédesdobozzal - kis házi étkezdéjükkel - a Tuileriák közterületi padjai vagy a negyed napsütötte járdái felé tartanak. Itt egy párizsi újságíró, akit a jelenet ihletett meg, egy éppoly aranyos, mint pikáns becenevet adott nekik: a "midi" + "dinette" szavak összevonása.
Ez 1890 körül volt, és ezek a Le Sentier-ből és máshonnan származó munkások keményen dolgoztak olyan szűk és szellős műhelyekben, mint egy cipősdoboz. Kizárt, hogy ott ebédeljenek, és kockáztassák, hogy az ételük szagával illatosítják a szöveteket, ezért kimentek, hogy kint egyenek. Egy kis szendvics, néhány édesség és egy kis pletyka a barátok között, mindezt sietve lenyelték, mielőtt visszatértek a tűk befűzéséhez.
A 20. század előrehaladtával azonbana szó egy kicsit eltért. Az "ebédidőben siető varrónőből" lett "fiatal lány, aki egy kicsit édesszájú" - egy kicsit naiv, az olcsó románcok és a lágy kórusok rajongója. A "-ette" utótag a gyengédség és az irónia között kavarog.
És mégis! A könnyed költészet légköre mögött a midinetteknek volt egy idegük. 1917-ben 20 000-en vonultak Párizs utcáira, hogy fizetett szombat délutánt követeljenek. Az év júniusában történelmi jelentőségű törvényt fogadtak el.
1902-ben Clémence Jusselin, egy varrónő és szakszervezeti aktivista kora előtt, megnyitotta a szövetkezeti éttermet... Les Midinettes ! Az ötlet az volt, hogy a munkásosztálybeli nők meleg ételt fogyaszthassanak anélkül, hogy a bankot tönkretennék, vagy a padokon vacognának.
A párizsi járdán kitalált aranyos kis névből a"Midinette" kétarcú szimbólummá vált: ebédidőben keményen dolgozó fiatalok, éjszaka romantikus fantázia. És a cukros imidzs mögött igazi, kézzel varrott társadalmi erő.
