Mi lenne, ha a kertek tudnának beszélni? Mi lenne, ha minden liget, minden ösvény, minden tó egy korszakot, egy eszmét, a világ szemléletét tükrözné? Az Île-de-France régióban két stílus keresztezi egymást, reagálnak egymásra, és néha ellentmondanak egymásnak: a francia kert és az angol kert. Kétféleképpen gondolkodnak a természetről... és a társadalomról. Két meghívás sétálni, de soha nem ugyanabban a tempóban.
A 17. században az olasz reneszánsz hatására kialakult francia kert a szimmetriára, a geometriai szigorra és az embernek a természettel való szembeállítására összpontosít: hímzett parterek, egyenes ösvények, csúcsdíszek és tükörmedencék, mindezt egy magasan fekvő teraszról tervezve, hogy egyetlen pillantással átölelje a tájat.
Erre válaszul a 18. század elején kialakult az angol kert, amely a szabad és festői természetet hirdette, kanyargós ösvényekkel, spontán ligetekkel, díszítő elemekkel (hidakkal, fabrikettekkel, ligetekkel) és a növények sokféleségével. Az erőltetés helyett sétálunk, felfedezzük és hagyjuk magunkat meglepni.
Egyrészt aprólékos szigor, csipkeszerű virágágyások és végtelen perspektívák. Üdvözöljük a francia kertek világában. Ez persze Versailles. Vagy a park Sceaux-ban. Vagy a Tuileriák, Párizsban. Ennek a stílusnak neve van, vagy inkább mestere: André Le Nôtre. A királyok kertésze, a növényi fenségek építésze. Mellette más nevek is feltűnnek: Jules Hardouin-Mansart, aki Marlyban és Meudonban vette át a stafétabotot, és unokaöccse , Claude Desgots, aki a 18. század fordulóján továbbvitte nagybátyja szellemét. Itt az ember parancsol, a természet engedelmeskedik. A sövényeket úgy építik, mint a katonákat. A balták úgy vannak lefektetve, mint a királyi utak. És ez nem véletlen: ez a stílus a 17. században, XIV. Lajos uralkodása alatt született, amikor mindennek, beleértve a természetet is, a rendet, a hatalmat és a hatalom központi szerepét kellett tükröznie. Te vagy a király. A teraszról bámulsz kifelé. Minden kibontakozik a szemed előtt.
De érzel késztetést arra, hogy elkalandozz, hogy váratlan dolgokat tegyél, hogy megtaláld az árnyékos sarkokat, ahol elveszítheted magad és a gondolataidat? Akkor lépjen be egy angol stílusú kertbe. Itt nincsenek sorok. Az ösvények kanyarognak, a fák virágoznak, a vízi látványosságok egy-egy tisztáson bukkannak fel. Egy élő tablót, egy felfedezésre váró miniatűr világot kínálunk Önnek. Nem egy grandiózus látványosságot, amit megnézhet, hanem egy sétát, amit megtapasztalhat. Ez a tizennyolcadik században született stílus nyomot hagy egy olyan társadalomban, amely szabadságról, érzelmekről és a természethez való visszatérésről álmodik. Elmúltak a tekintélyelvűség napjai, helyüket az érzékenység vette át. Virágzott a Luxemburg-kertek és a Bois de Vincennes egyes szegleteiben, sőt a Père Lachaise temetőben is. A Méréville-i birtokon Hubert Robert, festő és kertész, romantikával teli vidéki jeleneteket mintázott. A Bois de Boulogne-ban lévő Bagatelle-ben a skótThomas Blaikie ízlésesen rendezte be e stílus egyik legszebb példáját Párizs szívében. Egy pad, egy híd, egy titokzatos liget... és az idő megáll.
Talán kíváncsiak vagytok, mit mond mindez rólunk? Miért ennyi stílus ugyanarra a zöld iránti vágyra? Mert a kert végső soron a világról alkotott elképzelés. Míg a francia kert a stabil rend erejét bizonygatja, addig az angol kert az élet költői rendezetlenségét ünnepli. Az egyik célja a kápráztatás, a másik a lágyítás. Az egyik diskurzus, a másik álmodozás.
Ma a kettő egymás mellett létezik. Napfényes vasárnapjainkon úgy haladunk át rajtuk, hogy nem mindig gondolunk rá. És mégis, ezek az ősi formák még mindig szólnak hozzánk. A tegnapi Franciaországról, de a mai vágyainkról is mesélnek: irányítani vagy hagyni, hogy magunkkal ragadjunk? Az egyenes vagy a keskeny utat választani?
Ez az oldal tartalmazhat mesterséges intelligenciával támogatott elemeket, további információ itt.
